Millióéves krátereket simogatsz

A kötet a test, a veszteség, az anyaság és az emlékezés határterületeit járja be. A versek egyszerre mozognak a személyes tapasztalat és a természeti képek ősi rétegeiben: a test hol tájjá, hol romló vagy újjászülető ökoszisztémává alakul, miközben indák, gyökerek, kráterek és erdők szövik át ezt a lírai univerzumot. A szövegek a hiány, a kapcsolódás és az ember sérülékennyé lett világban elfoglalt helye köré szerveződnek. A legintimebb tapasztalatok is kozmikus távlatot kapnak: egy könny bolygóvá növekszik, egy érintés évmilliókon ível át,
a természet pedig egyszerre ölel körül és tart távol. A versciklusokat Szőke Erika kísérleti fotóeljárással készült alkotásai kísérik, tovább mélyítve a fényből, organikus formákból és mulandóságból épülő atmoszférát.