A Tremolo ostinato rövid fejezetekből építkező, különös ritmusú regény – nemregény, amelyben a valóság összemosódik a fikcióval, mindezt bravúros nyelvi játék kö-zepette. Annyira közvetlen, mintha a szerzőnél járnánk látogatóban. Előkerülnek a régi családi történetek, a gyerekkor, a neves író édesapa, felbukkan az összes rózembók, valaki hangszert ragad, és már jön is a következő anekdota. Egyik történet hívja elő a másikat, némelyek vissza-visszatérnek, mint egy dallam, mígnem bekopog az öreg Esterházy Péter. Családja mindenkinek lehet, csak nem biztos, hogy úgy tud róla írni, mint Veronika Šikulová.
„A Tátrában is műhavaznak már, csak aztán akad a szezon végén, aki kártérítést követel, hogy nem havazott, pedig megvettük a három új sífelvonót, és új vécéket telepítettünk, de mindenki szart rájuk, mert nem esett a hó, és hiába vettünk fel egy alkalmazottat, aki ott ült egész nap és horgolgatott, kilesett időnként a parkolóba, de senki sem parkolt ott, hiába emeltük a parkolási díjat, kártérítsen meg minket valaki!, még mit nem!, tiltakoznak a strandtulajdonosok, mert őket nem kártéríti senki, ha esik az eső és nem megy senki a strandra, a virsliárusokat sem, ha épp nincs senkinek gusztusa virslire, mert mindenki fagyit akar enni, szóval dühösek a tátraiak, és még az álmos medvék is meg-megkergetik őket, és túlszaporodtak a rókák is, más állatok meg csak úgy ukk-mukk-fukk kihaltak maguknak…”
